Így született a halál

Vár téged a Siralomvölgy,
Azt kéri: ölj.
"Megteszem, megteszem,
Valakit a halálba magammal viszek."

A holt ember szelleme
Új testet öltött,
Az éjszakába ment őkelme,
S újfent eszébe ötlött:

"Ha egyedül megyek,
Nevem is legyen,
Mindenki ha ott leszek,
Rettegjen tőlem.

Legyek hát Kaszás,
De az inkább sírüreget ás.
Talán lehetnék halál,
Aki az éjszakába jár."

Elindult az éjszakába,
Embereket vitt el,
Messze a holdvilágba,
Az ő kriptájába.

Elment szerelem

Óh! Elment az ostoba!
Nem tudta miként, s hova.
Itt hagyott szerelmesen, egyedül,
Közben pedig előlem menekül.

Menekül a szerelmem elől,
Amit szeret, s így végleg megöl.
Ő is szeret még, tudom,
" Szerelmem, úgy sajnálom."

Elmúlt a szerelem,
Megölt a szerelmem.
Elfogyott a megmaradt mámor,
A magány lesz immár bátor.

Címtelen

Csak ültem egymagamban,
Azon a réten, ahol abbahagytam.
Azt amit oly régen elkezdtem,
Mikor megérkeztem.

Ültem az íróasztalnál,
Írtam, csak írtam már.
Ezt a kis verset,
Az alkalomra neked.

Elköltöztünk

Mindig álmodtam róla,
Hogy ilyen lesz a haza.
Nagy, tágas, s medence is van!
Persze plazma a nappaliban.

Wow! Mondtam,
Mikor megpillantottam.
Abban is volt plazma,
biztos ez az egész, Anya?!

A ház olyan, mint a palota,
Ez az új "haza".
A szobám is csudajó,
A medence meg klafajó!