Nos, egy kis történet!
**
Mikor ráraktam a kezemet a billentyűzetre és pötyögni kezdtem, robogni kezdett a szívem, mint a gyorsvonat.
Írtam neki.
Csak pár mondatot, két kérdést. Semmi komolyat. Hogy jön e valahova, ahova talán, és remélem jön.
Elgondolkoztam, mikor a kurzort a "Küld"-re helyeztem, és rákattintottam.
Vajon mit szól ,amikor meglátja, hogy írtam neki? Mit érez? Mit érez akkor, amikor válaszol? Mikor a nevemet látja a monitoron.
Hevesen ver a szíve mikor pötyögteti az ujjait a billentyűkön.
Azokat az ujjakat, amelyeket elképzeltem, hogy végigsimítja az arcomat, azokat az ujjakat, amikkel a kezemet szorította, amiket a hátamra tett, miközben forogtunk.
Még mindig szeretem.
Rengetegszer elképzeltem, hogy meglátom itt, ahol lakom, a városban, a karjába kap, és megmutatom a várost. Elképzeltem, hogy meglát, a szemei csillogni kezdenek, akár csak az enyémek, odarohanok hozzá, és megöleljük egymást. Szorosan és hosszan.
Túl sokáig szerettem, és van, mikor még mindig kapaszkodom belé.
Úgy, mint a fuldokló, akin van mentőmellényt, de kapaszkodik a csónakba. majd mikor azt hiszi nem kell kapaszkodnia elengedni, egy ideig lebeg segítség nélkül, majd süllyedni kezd, és megint kapaszkodik.
Az ő iránta érzett szerelmem is ilyen. Csak én tovább bírom ki nélküle, mint a fuldokló kapaszkodás nélkül. De van, amikor rám jön az idegbaj, mikor látni akarom őt, a képeken, pózolva, természetesen, bárhogyan, csak látni az édes mosolyát, őt, egészben, bárhogyan. Csak látni.
Aztán kínzom magam ezzel, hogy őt nézem, és akkor újra eszembe jut az a sok kilóméter, ami köztünk van, az, hogy ő ezt nem szelné át értem, hogy talán még ő is szeretett, de túl sok volt neki...Eszembe jutnak ezek, és könnyek csordulnak ki lassan a szemeimből.
Most nem. Most bírom. Most annyira nem hiányzik, hogy újra sírjak érte.
És miután elfogytak a könnyeim megfogadom, mindig megfogadom, hogy miatta többet nem fogok sírni. Miatta nem. Mert miatta már sok könnyem hullott.
De ha meglátnám, hogy azt írja: "Igen, ott leszek. Te is? Össze kellene futnunk ott. Majd kereslek!" Sikítozva ugrálnék a plafont simogatva a boldogságtól, hogy láthatom őt, azt, akit szerettem és talán szeretek is.
Fájna újra látni.
Mert utána megint el kellene felejtenem az érzéseim iránta.
Mert még mindig szeretem.
Mert a szerelem nem múlik el. Csak megtanulunk nélküle élni.
És ez igaz. Nagyon igaz.
**
**
Mikor ráraktam a kezemet a billentyűzetre és pötyögni kezdtem, robogni kezdett a szívem, mint a gyorsvonat.
Írtam neki.
Csak pár mondatot, két kérdést. Semmi komolyat. Hogy jön e valahova, ahova talán, és remélem jön.
Elgondolkoztam, mikor a kurzort a "Küld"-re helyeztem, és rákattintottam.
Vajon mit szól ,amikor meglátja, hogy írtam neki? Mit érez? Mit érez akkor, amikor válaszol? Mikor a nevemet látja a monitoron.
Hevesen ver a szíve mikor pötyögteti az ujjait a billentyűkön.
Azokat az ujjakat, amelyeket elképzeltem, hogy végigsimítja az arcomat, azokat az ujjakat, amikkel a kezemet szorította, amiket a hátamra tett, miközben forogtunk.
Még mindig szeretem.
Rengetegszer elképzeltem, hogy meglátom itt, ahol lakom, a városban, a karjába kap, és megmutatom a várost. Elképzeltem, hogy meglát, a szemei csillogni kezdenek, akár csak az enyémek, odarohanok hozzá, és megöleljük egymást. Szorosan és hosszan.
Túl sokáig szerettem, és van, mikor még mindig kapaszkodom belé.
Úgy, mint a fuldokló, akin van mentőmellényt, de kapaszkodik a csónakba. majd mikor azt hiszi nem kell kapaszkodnia elengedni, egy ideig lebeg segítség nélkül, majd süllyedni kezd, és megint kapaszkodik.
Az ő iránta érzett szerelmem is ilyen. Csak én tovább bírom ki nélküle, mint a fuldokló kapaszkodás nélkül. De van, amikor rám jön az idegbaj, mikor látni akarom őt, a képeken, pózolva, természetesen, bárhogyan, csak látni az édes mosolyát, őt, egészben, bárhogyan. Csak látni.
Aztán kínzom magam ezzel, hogy őt nézem, és akkor újra eszembe jut az a sok kilóméter, ami köztünk van, az, hogy ő ezt nem szelné át értem, hogy talán még ő is szeretett, de túl sok volt neki...Eszembe jutnak ezek, és könnyek csordulnak ki lassan a szemeimből.
Most nem. Most bírom. Most annyira nem hiányzik, hogy újra sírjak érte.
És miután elfogytak a könnyeim megfogadom, mindig megfogadom, hogy miatta többet nem fogok sírni. Miatta nem. Mert miatta már sok könnyem hullott.
De ha meglátnám, hogy azt írja: "Igen, ott leszek. Te is? Össze kellene futnunk ott. Majd kereslek!" Sikítozva ugrálnék a plafont simogatva a boldogságtól, hogy láthatom őt, azt, akit szerettem és talán szeretek is.
Fájna újra látni.
Mert utána megint el kellene felejtenem az érzéseim iránta.
Mert még mindig szeretem.
Mert a szerelem nem múlik el. Csak megtanulunk nélküle élni.
És ez igaz. Nagyon igaz.
**
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése